Ayu az anyukájáról beszélt az egyik rádióadásban.


Narrátor: "Becsukva a szemeit egy sárga kazetta szalagot lát, ami csak forog. Egy mesterkélt női hang és vidám állathangok az erdőben. Talán egy mese. És ahogy a történet közeledik a végéhez, rájön, hogy nem az anyukájával együtt hallgatják. Meglepődve a kertből beszűrődő hangok miatt kinézett az ablakon és látta, amint az anyukája egy bőröndöt cipelő férfi után mered a távolba. Ez a legrégebbi emléke. Hamasaki Ayumi 1978. október 2.-án született Fukuokában. Egy kislány, aki félt az idegenektől és nem volt túlzottan beszédes. Hogy igazán megértsük, beszélni fog az édesanyjáról, aki az egyetlen, akit a családjának tekint. Az anyukája, aki szabad nőként élt, mielőtt édesanya lett. Aki a többi anyukánál jóval később ment az óvodába, hogy hazavigye Ayumit, és sokkal fiatalabb is csinosabb is volt. Azt mondta, hogy az ő véleménye szerint egy önző anya. De a lányának, Hamasaki Ayuminak nem egy anya, nem is egy családtag, hanem csak "Mommy" volt. (Ayu Mommy-nak hívja japánul is az anyukáját, tehát a mommy nem az angol megfelelője annak, ahogy Ayu az anyukáját szólítja, hanem valóban így szólítja - szerk.) Soha nem főzött magától Ayuminak, nem aludtak együtt, nem olvasott neki esti mesét lefekvés előtt, nem egy átlagos családanyaként viselkedett. Ayu azt mondja "Mommy mindig sírt, de soha nem kérdeztem meg, hogy miért". Hamasaki Ayumi és Mommy. Kizárólag ők voltak egymás családja. Bár mindig tartottak bizonyos távolságot Mommyval, így megtanult önállósulni, és magától tanulta meg, hogy mi a jó és mi nem. Egyébként az édesapját soha nem ismerte. És természetesen az anyukáját sem faggatta soha az apjáról. De az ablakon kinézős, sárga magnószalagos emléke csupán egy pillanat volt a szülei válásából, és a férfi, aki után az anyukája nézett, az az apukája volt. Miután erre rájött újra és újra meghallgatta a sárga szalagot. És habár sokszor meghallgatta a szalagot, a történetre már egyáltalán nem emlékszik. Valójában miért hallgatta meg újra és újra, és nyomta le a lejátszó gombját annyiszor a kis ujjacskájával? Lehet, hogy most egyedül énekel, keresve a választ."


A következőket nyilván Ayumi mondja, egyesszám első személyben és egyesszám harmadik személyben egyaránt beszél magáról, ami hát a japánoknál megesik, pl blogban.

"Nos igen, ez egy történet Ayu gyerekkoráról. Azon töprengek, hogy mindenki meghallgatja-e. Na nem azért, mert annyira drámai lenne. Csak őszintén elmondom a történetemet, amit majd szalagra rögzítenek. Ez tökre úgy hangzik, mint egy TV show narrátora, nem? Nos, mindig is úgy kezeltem a dolgot, mintha teljesen átlagos lenne, és egyáltalán nem szokatlan az, hogy nincsen apukám és hogy az a szüleim elváltak. Ayu még mindig nem tudja anyu korát. Soha nem kérdeztem meg Mommy-t, hogy akkor mennyi idős is volt. Nem kérdeztem meg, mert azt hiszem úgy is azt válaszolná, hogy "Mennyi idős? 25" vagy valami ilyesmi. A megjelenése nagyon tetszetős, ezért gyakran megkérdezem "Ő a nővérem?" Kissé önző életmódot folytat és szabadon él, azt hiszem ezek rá a megfelelő szavak. Nem tudom, hogy vajon elfelejti, vagy szándékosan nem próbál törődni a lányával, de úgy tűnik nagyon szabad nőként él. Ayu 20 év alatt egyszer sem érezte, hogy ő az anyukám és mindig Mommynak hívta. Az egyik ok, miért így hívom az a neve, Mariko. Mommy nem nagyon törődött Ayuval. Soha nem szidott meg, amikor valami rosszat tettem, de meg sem dicsért, amikor valami jót csináltam. Tulajdonképpen semmit sem mondott. Ezért úgy éreztem, hogy Ayu bármit szabadon tehet. És Ayu bizony gyakran nem ment be az iskolába. Egy lány, aki gyakran kimaradt az iskolából. Rossz lány lettem volna? Nem nagyon tartottam magam annak. Egy nap a tanárom felhívta anyukámat és elmondta neki, hogy Hamasaki-san mostanság nem igazán látogatja az iskolát, és hogy tenni kéne valamit ez ügyben. Erre anyukám azt felelte: "Értem. Majd valamikor bemegyek". És Ayu a tanáriban várt. Egy kicsivel később az osztályfőnököm telefonja megcsörrent, anyukám hívta és azt mondta neki: "Nem tudok bemenni, mert fáj a gyomrom. Sajnálom" és letette a telefont. Azt osztályfőnököm ezt mondta nekem "Fogalmam sincs, hogy mi történt anyukáddal. De sajnállak és nehéz lehet az életed, ugye?". Idegesítettek a szavai. Azt gondoltam "Hogy mondhatsz ilyet, mikor nem is ismered az anyukámat?" És én soha nem voltam mérges az anyukámra, amiért ő ilyen. A szomszédaink sokat beszéltek rólunk. Például a szomszéd nő, vagy azok, akik ugyanabban a háztömbben éltek, mint mi, mondták is a gyerekeiknek, hogy ne keressék a társaságomat, ne barátkozzanak velem és mindig azt akarták, hogy váltsak iskolát. De Ayu soha nem gondolt a szomorúságra. Ayu azt gondolta, hogyha a gyerekek a szüleik szava miatt nem játszanak velem, arról nem én tehetek. Úgyhogy nem is szomorkodtam emiatt. De hogy is mondjam... Ayu azt gondolta Mommyról, hogy számára is nagyon nehéz az élet a magányos, összetört szívével. Ayu úgy érezte, hogy ha Mommy elmondaná nekem, hogy soha nem gátol meg semmiben, akkor mindketten szabadabban élhettünk volna és ha egyszer valami rosszat csinálok, akkor azért magamnak kell felelősséget vállalnom. Megértettem az életmódját. Habár az utóbbi időben ritkán találkoztunk vagy beszéltünk, most már az én koromban rájöttem, hogy mennyi mindent tanultam tőle. Úgy nézek Hamasaki Marikora mint egy nőre, egy olyan nőre, amilyen nem szeretnék lenni és amilyen hibákat nem szeretnék elkövetni. Nagyon sokat tanultam az anyukámtól. Őszintén szólva, nincsenek olyan pontjai, amiket szeretek vagy nem szeretek, mert soha nem úgy néztem rá, mint egy emberre. Nos ez az a dal, amiről az első albumom is a címét kapta. A Song for XX. Szeretném, ha az XX helyére behelyettesítenétek azokat a szavakat, amiket szerettek.Nos ezt a szöveget én magam írtam, arra a személyre gondolva, akiről beszéltem, amit néhányan biztos meg fogtok érteni ha meghallgatjátok a dalt. Kérlek hallgassátok meg."


Annyival belekötnék ebbe az egészbe, hogy úgy tudni, Ayu azt a dalt az apukájának írta, bár nyíltan nem mondta ki, hogy mégis kinek címzi. Tehát lehet hogy mégis az anyukájának, nem tudom.

Másik pedig, hogy Ayu igenis szereti az anyukáját, íme szintén egy általam fordított interjúrészlet:

Talk Asia: Van valaki, akire hősként vagy ikonként tekintesz?
Ayu: Az anyukám.
Talk Asia: Az anyukád?
Ayu: Igen
Talk Asia: Miért?
Ayu: Nagyon-nagyon szeretem és tisztelem az anyukámat. Tudod azért, mert nagyon keményen dolgozott, hogy én boldog lehessek. Ez az amiért én is keményen dolgozom, hogy boldoggá tegyem a személyzetemet, a fanjaimat és természetesen az anyukámat.

Teljes interjúért katt ide.



Szintén saját fordítás az egész!!!
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés