Mit csináltál középiskolás korodban?

Ayu: Ingáztam az iskola és munka között. Középiskolás koromban elkezdtem dolgozni a szórakoztatóiparban, ezért javarészt inkább munkával telt az időm és csak ritkán mentem be az iskolába. Béreltem egy lakást Tokióban, de néha azért visszamentem Fukuokába. Nagyjából így telt az a korszakom.


Volt valami célod akkoriban?

Ayu: Nem voltak olyan nagyra törő céljaim, mint például híressé válni. Csak egy munkát szerettem volna. Meg ki akartam törni a megszokott napirendemből, iskolába járás, suli után a barátokkal lógás, aztán hazamenni, vacsizni, majd aludni... ebből a fajta napirendből. És ahhoz, hogy kitörjek változtatni kellett valamin, szóval elmentem Tokióba, munkát vállaltam és olyan keményen dolgoztam, ahogy csak tudtam. És néha visszamentem Fukuokába iskolába.


Aggódtál amiatt, hogy mi vár rád?

Ayu: Nem. Mi több, olyan hamar felnőtt szerettem volna lenni, amilyen gyorsan csak lehet és önálló is akartam lenni. A középiskola alatt folyton azon járt az eszem, hogy el akarok menni otthonról, az iskolából és a saját utamat akarom járni. Szóval habozás nélkül egyedül nekivágtam Tokiónak. Még mindig emlékszem az első lakásomra. Gotanda-ban volt *nevet* (Tokió egyik nem túl gazdag körzete - szerk.) Az iroda bérelte nekem, szóval a tokiói életem Gotanda-ban kezdődött *nevet* A lakásomtól az állomásig elég hosszú utat kellett megtennem, de még mindig ismerem a járást, mivel minden nap arra jártam. Ráadásul akkoriban még mindig csak egy középiskolás voltam és a hosszú út alatt eléggé féltem. Gotanda belvárosi részén átmenni pedig kész tortúra volt számomra, emlékszem a táskámat a mellkasomhoz szorítva szoktam végigmenni.


Akkoriban az egyedül töltött mindennapokban mi nyújtott egy kis élvezetet?

Ayu: Az epres pocky *nevet*  Ha-ha emlékszel még, hogy régebben kisebb dobozokban árulták és az epres bevonat is sima volt? Imádtam azt a pocky-t. Középiskolás koromban nem is voltam ilyen sovány, mint most, és az irodától diétát javasoltak, mert a TV-ben amúgy is ducibbnak látszol, mint amilyen vagy... De hát az ember abban a korban imádja a rágcsálni valót, nem igaz? Ezért mindig dugdosnom kellett a pocky-t, mikor a menedzser a lakásomba jött. És mindig nagyon vártam, hogy a nap végén végre ehessek egy kis pocky-t *nevet* Mindig úgy voltam, hogy "Hurrá, a mai napon is túl vagyunk!!!" és ez az, amit vártam. Akkoriban egyébként nem nagyon volt pénzem, így csak háromnaponta tudtam pocky-t venni.


Ebből adódóan nem voltak problémáid a ruházkodással?

Ayu: Nem Shibuyában vagy Harajukuban vettem a ruháimat, hanem a gotandai állomáson egy épületben. Mondjuk nem csak pénzem nem volt, hanem időm sem. Reggeltől estig dolgoztam, így nem maradt szabadidőm. Amúgy is dolgozni jöttem Tokióba. Mintha kisgyerek lettem volna, úgy kellett nekem is egy kis boldogság és ezt a lefekvés előtti pocky jelentette. Bár mondjuk a ruhák nem is nagyon érdekeltek. Szerettem a divatot, de függetlennek lenni számomra fontosabb volt, így a ruha nem valami olyasmi volt, ami kitöltötte az időmet vagy boldoggá tett.


Ha jellemezni kéne magad egy színnel mi lenne az?

Ayu: Átlátszó. Akkoriban még mindenki szemében csak egy áttetsző valaki voltam. Ah ez emlékeket idéz bennem.



Saját fordítás!