2011. március 11.
Rettentő ijesztő. Mindannyian csak aggódunk, már alig bírjuk elviselni. Reszketünk.
Nem kell azt hazudnod, hogy jól vagy, hogy minden rendben van veled. Sírj csak, ha úgy érzed sírnod kell. Még én magam sem tudok megálljt parancsolni a könnyeimnek, ha a tvben mutatott borzasztó felvételeket nézem. Az átlagosnak induló tegnapi nap egy pillanat alatt csapott át egy igazi rémálomba. Mindez a szemünk előtt, anélkül, hogy bármit is tehetnénk. Semmit sem tehettünk, csak néztünk tehetetlenül.
Még most is csak szomorú képsorok ismétlődnek a hírekben. Annyira, de annyira fájdalmas.
De... ha ennek vége, nem kellene egy mély lélegzettel felemelni a fejünket, együtt?
Japán, ami már annyi pusztítást megélt. Japán, mely a sok szenvedéstől már romokban hever. Az országunk, melybe végtelen fájdalmat véstek bele.
Miért nem folytatjuk tovább a sebeink begyógyítását, együtt, rendületlenül, bármeddig is tartson?
Nem baj, ha apránként, hisz nem vagyunk tökéletesek, belefér, ha hibázunk, de a legfontosabb, hogy soha ne adjuk fel. Csak higgyünk magunkban és biztosan sikerülni fog.
Soha nem felejtem a napot - 2011. március 11.
|